A 4 leggyakoribb gyermekkori sérülés és azok (ki)hatásai

A legtöbb lelki sérülést már gyermekkorunkban „összeszedjük” sajnos, és később, amikor egy-egy szituációban nem tudunk megfelelően reagálni, akkor valójában nem a jelenre, hanem a múltra, a múltban elszenvedett sérelmekre adunk érzelmi válaszreakciót.

Melyek a gyermekkor leggyakoribb blokkjai, és hogyan függnek össze ezek a felnőtt életünkkel?

#Összehasonlítás másokkal

Sajnos a másokkal való összehasonlítás már csecsemőkorban megkezdődik. A legnagyobb jóindulattal beszélgetnek az anyukák a játszótéren egymással, megosztják tapasztalataikat, aminek során kiderül, hogy „az enyém már felül”, „az enyém már mászik”, „már fel is állt, és elindult”, „már beszél”. Itt már megkezdődik, hogy melyik baba milyen ügyes, vagy éppen nem ügyes (sicc!), és ki felel meg a „nagykönyvnek”. Sok édesanya elbizonytalanodik, hogy valamit nem jól csinál, hiszen „az ő gyereke még nem….”. És tudjuk, amit az Édesanya érez, azt érzi, érezheti a gyermeke is…
Az iskolában durvul el igazán a helyzet, amikor a gyerekek már osztályzatot is kapnak. Minősítik őket, az osztályzatok pedig egyértelművé teszik, hogy ki az „okos”,  ki a „buta”, ki tud többet, ki kevesebbet… Ez további táptalaját képezi az összehasonlításnak, és sokszor elhangzik otthon is a kérdés, „és X.Y.-nak hányas lett?” Mire erősít rá a szülő? Foglalkozz a másikkal, hasonlítgasd magad hozzá.
Az összehasonlítás veszélyes dolog, mert alá- és fölérendeltséget teremt. Óhatatlanul kevesebbnek érezzük magunkat másoknál (általában negatív irányban hasonlítgatunk), azt hisszük, mások jobbak, többek, okosabbak, sorolhatnám. Az eredmény felnőttkorban: belső bizonytalanság, önbizalomhiány, felnőttként is másokkal való összehasonlítás, egészségtelen versengés, komplexusok, túlkompenzálás.

 

#Megfelelési kényszer

Hol máshol lenne a gyökere, mint gyermekkorban? „Ha majd ilyen és ilyen leszek, ha majd megfelelek az elvárásaidnak, akkor szeretni fogsz?”  Hányszor alkudtál meg, hányszor adtad fel önmagad, hányszor nem a saját életedet élted csak azért, hogy másoknak megfelelj és majd akkor végre szeretni fognak? Akkor majd végre elég jó leszel nekik. Akkor majd végre értékelni fognak. Akkor majd végre elismernek. Akkor majd végre fontos leszel nekik. Akkor majd végre számítasz. Akkor majd… Akkor majd…
Eredmény: negatív én-kép, nem vagyok elég jó érzés, maximalizmus, bizonyíthatnék.

#Önelfogadás hiánya

Ha gyermekként úgy érezzük, hogy a környezetünk valamiért nem fogad el minket (mert mondjuk lánynak születtünk, de fiúnak vártak), vagy, mert nem vagyunk elég jó tanulók, stb., akkor ezzel azonosulni fogunk, és azt tanuljuk meg: „én nem vagyok elfogadható”. Gyermekként nem tudjuk mi alapján kétségbe vonni, amit a környezettől kapunk, azt tekintjük normálisnak, és a személyiségünk részévé tesszük (internalizáljuk), és olyan belső monológokat gyártunk, hogy „én nem vagyok elég jó, hiszen mások nem fogadnak el, akkor én nem is vagyok szerethető”. Eredmény felnőttkorban: önszeretet hiánya, túlzott kritikusság önmagunkkal szemben, ami szélsőséges esetekben akár önutálatig fajulhat.  Továbbá önértékelési problémák léphetnek fel, ilyenkor méltatlan helyzetekbe és méltatlan emberi kapcsolatokba is belemegyünk (!).

#Nemet mondás, határkezelési problémák

Ha egy gyermeknek megtörik az akaratát, akkor ő felnőttként nem fog akarni (vagy agresszíven akar). Mert ezt tanulta meg. Dr. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint kifejezetten káros, ha a gyermeket kijavítjuk arra, hogy „nem akarom, hanem szeretném”, amikor ő az „akarom” szót használja. Érzed a különbséget? El akarsz utazni a tengerhez, vagy csak el szeretnél utazni a tengerhez. Meg akarsz kapni egy állást, vagy csak meg szeretnél kapni egy állást. Akarsz egy szép lakást, vagy csak szeretnél egy szép lakást.
Eredmény felnőttkorban: akaratgyengeség (kompenzálás esetén ennek ellenkezője: agresszíven képviseljük, követeljük, amit szeretnénk), döntésképtelenség, halogatás, motiválatlanság, céltalanság, igények, szükségletek ki nem fejezése, háttérbe szorítása.