Stressz a magzatkorban…

A kineziológiai oldásokban azt (is) szeretem, hogy az izomtesztelésnek köszönhetően nincs további találgatás, hogy egy-egy elakadásnak, blokknak milyen okai vannak. A puzzle-darabkák pedig szépen összeállnak bármilyen céltémán dolgozunk is. Ezzel a rövid esettanulmánnyal arra szeretnék rávilágítani, hogy igenis milyen fontos, hogy életünk első 9 hónapja hogyan telik, mert meghatározó lehet későbbi életünkre nézve.

Vissza a magzati korba

girlsNyugdíjas éveiben lévő, de aktív életet élő, kifejezetten fiatalos hölgy kliensemmel – nevezzük Ilonának-  több céltémán is dolgoztunk, az oldásnak köszönhetően több pozitív változás is elindult az életében, kliensem egyre jobban érezte magát. Legutolsó találkozásunk alkalmával Ilona azon szeretett volna dolgozni, arra kereste a választ, hogy miért nem érzi magát egyenrangúnak a férjével. Szerinte az egész családnak (gyerekeket és unokákat, de férje családját is beleértve) csak a férje fontos, kliensem úgy érzi, hogy ő nem az, rá nincs is szükség. Nem számít senkinek. Sőt, úgy egyáltalán, mintha ő nem is létezne. Tulajdonképpen kifejezetten féltékeny volt a férjére, annak a családban betöltött pozitív szerepére, saját szavaival élve, mint, amikor egy gyerek féltékeny a testvérére. Ilona állítása szerint ezek az érzések nemcsak férjével kapcsolatosak, hanem egész életét meghatározták. A céltémát tehát ezek alapján kellett megfogalmaznunk, így az elérendő cél az egyenrangúság lett, vagyis azt kellett megkeresnünk, hogy a páciensem múltjában hol van ennek a problémának a gyökere.

Az izomtesztelés a magzati kornál jelzett, az első trimeszternél. Az érzések és egyéb segédinformációk kitesztelését, beazonosítását követően Ilona elmesélte, hogy 4. nem tervezett gyermekként érkezett a családba, a háború után, és rendkívül nagy szegénységben éltek. Mivel alig volt mit enniük, az édesanyja először is megijedt, amikor megtudta, hogy várandós, “még egy éhes száj”, ill. a 9 hónap alatt nem/sem táplálkozott rendesen, hanem inkább a meglévő három gyermekének adta azt a kevés ételt is, ami volt… Ez elég egyértelmű, azt hiszem. Ilonában már itt rögzült érzésként és hitrendszeri blokként is, hogy ő nem elég fontos és nem számít senkinek, még a saját édesanyjának sem, a testvérei fontosabbak, az édesanya inkább nekik adja az ételt, mert ő nem számít. (A hiányos táplálkozás miatt kliensemnek lett is egy ritka, de komoly betegsége, amiből aztán kigyógyult szerencsésen.)

Ilona, ahogy elmesélte a történteket, rögtön megértette, meglátta az összefüggést a jelene és a múltja között. Megértette, hogy mikor úgy érzi, hogy nem elég fontos, akkor érzelmileg valójában nem a jelenben van, hanem a múltban, és működteti a magzatkorban kialakult önszabotáló hitrendszert.

A hozzáállásunkon bármikor változtathatunk

A múlton változtatni nem tudunk, de a múlttal kapcsolatos hozzáállásunkon igen. Ez ebben az esetben is így történt. Ilona saját maga találta meg azt a hozzáállást, ő maga mondta ki azt,  ami képes oldani a “nem vagyok elég fontos, nem számítok senkinek” érzést, miszerint az “édesanyám nem tőlem vonta meg az ételt, hanem saját magától! Nem én nem voltam elég fontos, nem én nem számítottam, hanem az édesanyám nem számított saját magának, saját magára nem figyelt.”

Ilona azt is megértette végül, hogy ez az egész féltékenység a férjre, “mintha én nem is léteznék” érzés valójában nem is a férjről szólt, hanem Ilona mélyen gyökeredző érzéseiről, korlátozó hiedelemrendszeréről, magzatkorban átélt stresszeiről…

 
(fotó: felnemet.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük