Segítség, félek, hogy nem tudom felnevelni a gyermekeimet…!

Pontosan ezzel a problémával, helyesebben fogalmazva ezzel a félelemmel keresett meg egy harmincas évei végén lévő háromgyermekes édesanya. Elmondása szerint nagyon pesszimista, folyamatosan betegségeket keres magán, és attól retteg, hogy nem fogja tudni felnevelni a gyerekeit, nem látja felnőni őket, mert vele történni fog valami szörnyűség, komoly betegség, és ez már olyannyira zavaró számára, hogy szeretne ezen változtatni. Állandó félelmei, szorongásai megnehezítik mindennapjait, így képtelen élvezni az életet.

Ok nélküli félelem nincs, ezért a célunk az volt, hogy múltjában megkeressük azokat a negatív érzelmi töltéseket, korlátozó viselkedésmintákat, amelyek a jelen problémához, jelen aggodalmakhoz, szorongásokhoz vezettek. Ha tudatos szintre hozzuk az érzéseket, valamint megértjük az okokat, sokkal könnyebb változtatni és elindulni a vágyott lelkiállapot irányába.

Vissza a csecsemőkorba

Az izomtesztelés kliensem születése és az 1 éves kora közötti időszaknál jelzett, vagyis ez az időszak volt az, ahonnan problémái eredtek, ebben az életkorban kellett dolgoznunk. A viselkedési barometria alapján beazonosítottuk a tudat alatt lévő érzéseit, mely szerint félt a veszteségtől és erősen fenyegetettnek érezte magát ebben az életszakaszban, továbbá kijött még a kudarcvárás, borúlátás, és plusz segédinformációnak kiteszteltem izomteszteléssel, hogy valamilyen váratlan esemény is történt ekkor, amit kliensem nehezen viselt.

A felidézés során kiderült, hogy kliensem megszületését követő pár napon belül az édesanyja valamilyen bakteriális fertőzést kapott a szülést levezető orvostól (az is kiderült aztán, hogy az orvos több kismamát is megfertőzött és aztán sajnálatos módon – vélhetően ez miatt – öngyilkos lett), és nagyon kétséges volt, hogy a frissen szült kismama egyáltalán életben marad-e…, az orvosok pedig nem tudták kezelni a betegséget, nem találták a gyógymódot. Mivel félő volt, hogy a kisbaba (azaz páciensem) is megfertőződik, ezért nem lehetett az édesanyjával, elszakították tőle (!). A nagymama és az édesanya unokatestvére gondozták, etették, sétáltatták az első hónapokban a kis csecsemőt.

A gyermek érzései valójában az anya érzései…

El tudjuk képzelni, hogy mit érezhetett az újdonsült édesanya ebben a helyzetben: gyermekétől elszakítva, súlyos fertőzéssel küzdve, amire ráadásul nem is találták a gyógymódot, hiszen az orvosok semmi jóval nem biztatták? Kliensem azt mondta, hogy ő ebben a szituációban biztosan attól félt volna, hogy nem tudja felnevelni a gyermekét, és nem látja felnőni… És éppen ez az, amitől a jelenben annyira fél! És ahogy ezt kimondta, jött is az AHA-élmény, megértette félelmei mélyen gyökeredző valódi okát. Vagyis a jelenben ezek, a megszületését követő érzések kapcsoltak be nála folyamatosan (negatív érzelmi töltést bármi bekapcsolhat, ami a korábbi eseményre tudat alatt, vagy akár tudatosan bármilyen módon emlékeztet minket: szín, íz, hang, illat, tekintetirány, hasonló szituáció, egy mozdulat, stb.) Tehát nem történt más, mint az édesanyja akkori érzéseit kliensem is rögzítette: a félelmet a veszteségtől és a fenyegetettséget, hiszen 6-7 éves korig szimbiózis van anya és gyermeke között, azaz minden, amit az édesanya megél, azt megéli/megélheti a gyermeke is. Téves feltételezés, hogy azért mert egy kisbaba nem tud beszélni, és még non-verbális időszakban van, akkor nincsenek érzései sem és akkor nem is fogja fel, hogy mi történik körülötte, ellenkezőleg, nagyon is felfogja, a tudatalatti pedig szépen elraktározza. (Éppen pár napja olvastam egy cikket arról, hogy volt idő, amikor az újszülötteken végrehajtott műtéteknél nem érzéstelenítették a babákat, mert azt hitték, úgysem érez semmit…)

Természetesen nemcsak az édesanya érzései rögzültek ebben az életkorban, hiszen a kis újszülöttet, aki előtte 9 hónapig együtt volt az édesanyjával, most hirtelen elszakították tőle…, ez tovább erősítette, az amúgy is meglévő, édesanyjától származó veszteségtől való félelmet és fenyegetettséget.

És ami még a jelen probléma oka volt, az, hogy kliensem olyan magas negatív érzelmi töltést és félelmet élt át csecsemőként, hogy elveszíti, elveszítheti az édesanyját (hosszú hónapokig kétséges volt, hogy életben marad-e, de aztán szerencsére felépült), hogy felnőttként ezért is félt attól, hogy nehogy az ő gyermekinek is át kelljen élnie azt, amit neki, szerette volna megóvni őket ettől az érzéstől, noha tudatosan nem emlékezett, nem emlékezhetett sem az eseményre, sem az érzéseire. De abban a pillanatban, hogy valamilyen okból kifolyólag regresszióba kerülünk, mert valami, ami az eseményre emlékeztet bennünket (akár tudat alatt, akár tudatosan) bekapcsolja a negatív emóciókat, érzelmileg máris nem a jelenben vagyunk, hanem a múltban megélt érzéseket ismételgetjük. Ilyenkor a bal agyfélteke a pillanatnyi észleléshez keresi a régmúlt eseményeket, és az arra adott érzelmi töltéseket, ez esetben a félelmet, fenyegetettséget, akkor is, ha a jelenben látszólag semmi okunk, látszólag semmi nem váltja ki, hogy ilyen érzelmi reakciókat adjunk.

A magzatkor, a születés, újszülöttkor mély nyomot hagy tudatalattinkban

Ez azt jelenti, hogy mindennapjainkat, párkapcsolatunkat, társas kapcsolatainkat, életünk változásait, a stresszhelyzetekre adott válaszreakcióinkat erősen befolyásolhatja, hogy milyen volt a magzatkorunk, azaz milyen volt a várandósság időszaka, milyen volt a születésünk (mennyire volt traumatikus), és hogy aztán újszülöttként volt-e lehetőségünk az édesanyánk közelében lenni, ki tudott-e alakulni a korai kötődés, mennyire éreztük biztonságban magunkat.
Ezekre az élményekre tudatosan nem emlékszünk, szüleinktől, elsősorban édesanyánktól szerezhetünk információkat életünk ezen időszakáról, tudat alatt azonban mélyen belénk égnek az érzések, és hordozzuk az élményt, ezért érdemes azt feldolgozni.

(fotó: pinterest.com)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük