Önvallomás tőlem

Évek óta tapasztalom, hogy az emberekben van egy tévhit, hogy aki segítő foglalkozású, az mindig harmóniában van, mindig kiegyensúlyozott, nincsenek negatív érzései. Mintha egy segítő foglalkozású nem is ember volna, hanem valahol a Buddha-szinten élné az életét… Mindig mindent jól tud és mindig mindent rögtön megold. Ez egyáltalán nincs így (és mekkorát tudnak csalódni az emberek, ha erre esetleg rájönnek; ritkább esetben akár valamiféle káröröm hatalmasodik el, ha kiderül a segítő “gyenge”, emberi oldala. Emlékszem, annak idején a kineziológia tanárom mondta, hogy őt senki ne emelje piedesztálra, mert onnan nagyot lehet esni, később értettem csak meg ennek a lényegét).

Az igazsághoz tartozik, hogy amikor elkezdtem személyiségfejlesztőként dolgozni, az első 1-2  évben magam is működtettem egy olyan korlátozó hiedelemrendszert, hogy akkor vagyok hiteles, hogy ha jól vagyok, mindig kiegyensúlyozott vagyok, stb.  Ami részben persze igaz – hiszen egy segítő foglalkozású élete a referenciája, részben meg elfojtást okozhat egy ilyen hitrendszer, mi több kirakatpolitikát, önmagam megtagadását, ha nem engedem meg a dühöt, a haragot, bármilyen negatív érzést.  Ez póz! Nem attól vagyok hiteles, ha mindig jól vagyok, hanem attól, ha önmagam vagyok, a hitelesség ott kezdődik, hogy nem mutatok mást, mint ami bent van, mint amit érzek (és ha ez éppen negatív érzés, akkor azt).  Őszintén szólva, ha igaz lenne, hogy mi mindig jól vagyunk, akkor az valamiféle felsőbbrendűséget jelentene, mintha egy segítő (legyen kineziológus, pszichológus, ThetaHealing konzulens, stb.)  több volna bárki másnál.  Ugyan! Mindannyiunknak kellenek a tapasztalatok, amiből tanulhatunk.

A segítő is ember

Természetesen a többi segítő nevében nem beszélhetek, csak magamról elsősorban. Hogyne volnának nehezebb időszakaim, rossz érzéseim. A kineziológust sem kerüli el a stressz, a negatív érzések, de még a játszmák sem. Csupán pár különbség van: a felismerés, belátás, felelősségvállalás, megoldás. Azt tapasztalom, ha valaki évek óta dolgozik magán, azok az emberek egy-egy nehezebb élethelyzetben már nem évekig, nem hónapokig tocsognak, sokkal hamarabb felismerik, hogy probléma van, amit meg kell oldani, és általában meg is oldják. Megoldás-centrikusabb a hozzáállásuk, és van egy kialakított megküzdési stratégiájuk. Néha a segítő is más szakember segítségével oldja meg a problémákat, néha egyedül. A külső segítség azért kell(het), még egy segítő foglalkozásúnak is, mert a hárítás, a tudatalatti vakfolt tőlünk sem idegen. Az ember önmagával elfogult, hajlamos megmagyarázni dolgokat, ehhez pedig nyilván keresi azokat a személyeket is, akik majd jól ön-igazolják. Neked is ismerős? 🙂

Konfliktusról konfliktusra

Az elmúlt időszakban egy tréning sok elfojtott érzést felszínre hozott bennem (olyat, amiről azt hittem, “ezen már túl vagyok”), ezekkel az érzésekkel pedig nem akartam szembesülni, hát jól ki/átprojektáltam. Ahogy azt kell…  Látod, hogy a segítő is ugyanúgy működik, mint bárki más? 🙂 De hála a hosszú évek óta tartó önismereti munkának, pár hét alatt felismertem, hogy mostanában bizony “mindenki szembe jön az autópályán”, hogy  folyamatosan konfliktushelyzetekben találom magam, és ezekben én vagyok a közös… Felismertem aztán a konkrét játszmát is, és azt is, hogy mióta is játszmázom, így már könnyebb volt felfedezni, hogy miről  szólnak valójában a konfliktusaim. Innentől viszont már nem egyedül akartam megoldani a problémát, szükségem  volt valakire – egy másik szakemberre, aki objektív, elfogulatlan és aki őszinte velem, és nem az önigazolásban segít, hanem a tisztánlátásban.
Bonyolult dolog a lélek, soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy “kiakadásunknak” milyen mozgatórugói lehetnek a mélyben.
Voltak aztán nagy felismerések részemről, AHA-élmények, volt amikor nevettem azon, hogy ki milyen tükröt tartott, és nem láttam meg benne magam…, pedig annyira egyértelmű volt. Fától az erdőt. 🙂

Minden a helyére került

Végül onnantól, hogy eldöntöttem, hogy “most már elég volt”, egy-két hét alatt sikerült helyretennem magamban mindent.
Pontosan tudom már, mi szól(t) rólam és mi nem, mi az, amivel nekem van dolgom, és mi az, amivel nem. Mert a tükör, amibe belenézünk, két oldalú: a másik oldalán is tükör van.  😉 De az már nem az én felelősségem, hogy a másik oldalon mi van, hogy a másik fél bele néz-e, bele mer-e nézni a tükörbe, amit viszont én tartok neki… Egy ilyen helyzetben egy emberrel van dolgom: önmagammal.

“Ha elég bátor vagyok, hogy megmutassam legmélyebb önmagam, esélyt kaphatok arra, hogy megértsem, meghallgassam azt  az embert, aki én vagyok. És ez ad lehetőséget a változtatásra.” (forrás: Kineziológia magazin)

Szabad vagyok! 🙂

A legnagyobb tanulsága az volt az elmúlt időszaknak, hogy a rossz érzéseinket soha nem a másik ember okozza!, hogy a rossz érzéseink okát nem másokban, hanem kizárólag önmagunkban kell keresni.  Tök mindegy, mi történt és kinek van igaza. Nekem legalábbis sokat segít, ha egy-egy konfliktus során felteszem magamnak a kérdést: “miért okoz ez nekem rossz érzést, miért okoz ez és ez nekem fájdalmat/miért zavar/miért bánt?” Csak őszintén érdemes megválaszolni, ha kell, segítővel górcső alá venni…  Noha könnyebb hárítani, hibáztatni, nem szembe nézni, de hosszútávon ez nagy önbecsapás (tudod, mit mond erre Csernus?, “ez önkib….ás”, és igaza van! ). Nem éri meg. Legalább önmagunknak ne hazudjunk!
Ehhez persze felelősségvállalás kell,   valamint érett személyiség, megfelelő érzelmi intelligenciával. A jó hír, hogy mindegyik fejleszthető. 🙂

Hogyan láthattam Benned többet?
Felfelé szerettelek. Nagy lecke. A jót látom a másikban, nem azt ami a félrecsúszott álarc mögött van.
Most sem haragszom, álarc nélkül is elfogadom a valód. Te élsz ezzel a hazugsággal, nem én. (ismeretlen)

A másik nagy tanulságom, tapasztalatom, észrevételem, hogy milyen nagy szüksége van az egónak az erkölcsi fölényre. Jó példa erre a megbocsátás témaköre (szeretném leszögezni, hogy most olyan eseteket említek példának, amikor a bocsánatkérés, ill. megbocsátás nem szeretetből, nem felelősségvállalásból, nem a szívünk mélyéről történik!!) Ha megbocsátanak nekem, akkor is a másiké az erkölcsi fölény: megbocsátunk, mintha valami kegyet gyakorolnánk, és akkor is a másik félé az erkölcsi fölény, ha nem megbocsátó, sőt, akár elutasító, hiszen akkor ott van bennünk kimondatlanul: “nem vagy méltó a bocsánatomra/barátságomra, stb., én ennél több vagyok”.  Ha a másikat rossznak ítéljük, az által magunkat védjük és emeljük fel…  Ugye. Hála ezért a felismerésért (is).
Akkor most jó  a megbocsátás, vagy sem? Ha az erkölcsi fölény a célja, és valaki kegyet gyakorol, akkor inkább ne… De ha nem vagyunk megbocsátóak, akkor is sok esetben az erkölcsi fölény miatt tesszük, hogy önmagunkat jobbnak állítsuk be (és még sok egyéb oka lehet persze: önsajnálat, drámázás, szegény-én játszma, én-védelem (!), érzelmi fájdalom dédelgetése, még akár szégyen is, stb.), tehát sakk-matt. És mindez fordítva is igaz: ha bocsánatot kérünk, miénk az erkölcsi fölény (“nézd, megtettem” = én vagyok az okosabb, nekem van több eszem, tehát több vagyok nálad), ha nem kérünk bocsánatot, akkor is ott az erkölcsi fölény, itt is magunkat állítjuk be jobbnak: a másik még a bocsánat kérésünkre sem méltó…. Mondom, hogy sakk-matt. Számomra az alábbi idézet a válasz, amit a napokban találtam az egyik közösségi oldalon:

“Az igazi gyógyító erő ott van bennünk,
csak elő kell csalogatni azzal,
amivel mindig győzni lehet minden felett:
IGAZI SZERETETTEL!

Szép idézet, és szabaddá tesz. És ez jó. 🙂 És milyen érdekes, hogy miközben írom ezeket a sorokat, Böjte Csaba a szeretetről beszél. Hogy a másik ember iránti szeretetet soha ne adjuk fel, hogy annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, akit valamiért éppen nem találunk szerethetőnek, sőt neheztelünk rá, elutasítjuk, zavar, sért, “kiakaszt”, stb.  Nyilvánvalóan az ilyen embernek éppen van valamilyen lelki, érzelmi problémája.

Mert könnyű azokat az embereket szeretni, akik nem bántanak meg minket soha, az igazi kihívás az, hogy tudom-e szeretni azt az embert, aki pl. megsértett, megbántott, el tudom-e őt fogadni feltétel nélkül olyannak, amilyen, vagy  rögtön elfordulok tőle, elfordítom a fejem? Azt hiszem, ez az, amit még mindannyiunknak tanulni kell: szeretni feltétel nélkül…

fotó: saját fotóval, www.crosswalk.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük