Önsorsrontó viselkedésmintáink

A kineziológiai oldások során rengetegszer találkoztam azzal, amikor valaki – többnyire nem tudatosan – folyamatosan önsorsrontásban van. Ami azt jelenti, hogy döntéseivel, cselekedeteivel, választásaiban ellentmond a józan észnek, a logikának, a korábbi rossz tapasztalatoknak

és már megint egy rossz kapcsolatban találja magát az illető, megint adósságot csinált, megint olyan főnöke lesz, aki napi szinten megalázza, megint elúszott egy üzleti lehetősége, sorolhatnám. Egy idő után persze megszokjuk ezeket az élethelyzeteket: a bántalmazó párkapcsolatot, hogy már megint tartozunk fűnek-fának, hogy megint gyomorgörccsel megyünk be a munkahelyre…, beletörődünk, hogy “velünk mindig ez történik”.

Kényelemből nem változtatunk

Egyszerűen a negatív élethelyzet lesz a természetes, ragaszkodunk a sorozatos rossz döntésekhez, a megszokásokhoz, nem figyelünk oda a tanácsokra. Pusztán kényelemből nem változtatunk, hiszen amit ismerünk már –akkor is, ha az nem jó nekünk –az biztonságot ad. Nem változtatunk, mert félünk, hogy még rosszabb lesz. Garanciák – sajnos – nincsenek, ez való igaz, de ha nem változtatunk, jobb sem lesz. Már eleve ez is egy irreális elvárás, hogy garanciákat akarunk állandóan mindig mindenre, biztosra akarunk menni.

Az ok gyermekkorban van

De miért ragaszkodunk ezekhez a viselkedésmintákhoz, sok esetben negatív önkorlátozó hiedelemrendszerekhez? Mint a legtöbb lelki dolognak az életben, ennek is többnyire gyermekkorban vannak a gyökerei.

Például azért választunk egy bántalmazó társat, és megyünk bele egy bántalmazó párkapcsolatba, mert gyermekkorban megszoktuk a bántalmazást (legyen az szóbeli, vagy fizikai) a szüleinktől, ez már ismerős számunkra, így felnőttként ezt az érzelmi környezetet fogjuk fenntartani. Mivel nincs tapasztalatunk a szülői feltétel nélkül szeretetről, elfogadásról, ezért nem hisszük el, hogy szerethetőek vagyunk, hogy megérdemeljük a jót, nem szeretjük önmagunkat (hiszen, úgy érezzük annak idején a szüleink sem szerettek), ezért tudattalanul keresünk egy olyan társat magunknak, aki fenntartja a gyermekkorban megszokott életérzést: bántalmaz testileg vagy lelkileg, megaláz, nem szeret minket. Már gyermekkorban elveszítettük a szeretetbe, szerethetőségbe vetett hitünket. Ördögi kör, mert ha mi nem tiszteljük önmagukat, és mi nem hisszük el, hogy értékesek és szerethetőek vagyunk, akkor más hogyan hihetné ezt rólunk? Ráadásul a hitrendszereinket szeretjük önigazolva látni, már csak ezért sem engedjük meg magunknak a jót, hogy aztán elmondhassuk: “tudtam”. Az ilyen típusú önsorsrontáshoz sajnos gyakran társul mártír, áldozat attitűd is.

Nemrégiben járt nálam egy hölgy, aki hosszú évek (évtizedek) után végre kilépett a bántalmazó párkapcsolatából és elvált (gyermekkora is terhelt volt, az édesapja alkoholista volt, rendszeresen verte kliensemet és édesanyját). Aztán ez a hölgy talált magának egy olyan társat, aki szereti, megbecsüli, viszont a kliensem ki akar lépni ebből a párkapcsolatból, “pedig minden jó és szeretik egymást” (és tényleg nincs különösebb oka a szakításra), ugyanis teljesen ismeretlen számára az, amikor egy férfi tisztelettel, szeretettel veszi körül, nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni… Na ez az, amikor a döntésünk tényleg ellentmond a józan észnek: inkább szakít. A másik eset, amikor nem szakítunk, hanem mi magunk válunk bántalmazóvá, amíg a másik már nem tudja tovább tolerálni ezt és ő fog szakítani velünk, de az ok, a gyökérprobléma mindkét esetben ugyanaz: “nem érdemlem meg a jót/a szeretetet”, mert ez rögzült gyermekkorban.

Ha valaki például egy olyan munkahelyen dolgozik, ahol kihasználják, megalázzák, megszégyenítik, annak is lehet az oka a gyermekkori bántalmazás, vagyis nem csak a párkapcsolatra terjed ki az önsorsrontás, hanem kiterjedhet az élet minden területére.

Szegénységtudat, mint önsorsrontás

Ez is egy tipikus önsorsrontó viselkedés, amikor valakinek “semmi sem sikerül”, “nem jut egyről a kettőre”, elveszíti mindenét, adósságot adósságra halmoz, sorra bukja el az üzleti lehetőséget. Ha gyermekkorban a nélkülözést szoktuk meg, akkor sajnos előfordulhat, hogy felnőttként sem engedjük meg magunknak a jól-létet. Ráadásul jó sok negatív hitrendszer kapcsolódhat a bőséghez, amit szüleinktől, nagyszüleinktől hallottunk: “aki gazdag, az biztos nem becsületes munkával szerezte a pénzét”, “a pénz nem boldogít”, “aki gazdag az lop, csal, hazudik”, “ha pénzed van, sok irigyed lesz”, stb. Sok esetben bűntudat is társul ahhoz, ha valaki jobban él, mint a felmenői, ilyenkor sajnos megint előfordulhat, hogy az illető “előkap” egy önsorsrontó viselkedésmintát, amely gondoskodik róla, hogy ezt a jobb életet ne sokáig kelljen megtapasztalnia.

A szigorú szülő-én

Ha gyermekként azt szoktuk meg, hogy folyamatosan teljesítenünk kell, a tanulmányi eredmény, csak az ötös számít, akkor önsorsrontásként az illető maximalista, perfekcionista lehet, folyamatosan hajtja önmagát, nem engedi meg magának, hogy hibázzon.
Ha valakinek korán fel kellett nőnie és kisebb testvéreiről kellett gondoskodnia, vagy “elvették a gyerekkorát” és már egészen kisgyermekként főznie, mosnia, takarítani kellett, el kellett látni a ház körüli állatokat, akkor az illető lehet, hogy rendmániás, tisztaságmániás lesz, képtelen leállni, nem engedi meg magának az én-időt (vagy, ha igen, lelkiismeret-furdalása lesz), ezerféle dolgot csinál, soha nem pihen, folyamatosan másokról akar gondoskodni, megmentőt játszik, mindent ő akar megoldani. Ebben az esetben a benne lévő szülő-én éppen olyan szigorú, mint annak idején a szülők voltak vele, vagyis az illető önmagával teszi azt, amit gyermekként a szülei tettek vele, már nem a szülei szigorúak, hanem ő saját magával…

Van megoldás?

Igen! 🙂 Első körben tudatosítani kell a problémát, ki kell mondani. Majd meg kell adni a belső gyermeknek azokat az érzéseket, amelyeket gyermekként nem kapott meg: szeretetet, elfogadást, dicséretet, tiszteletet, az értékesség érzését. Meg kell tanulnunk szeretnünk, elfogadnunk, tisztelnünk önmagunkat (ez egy folyamat természetesen). Egy érzelmileg felnőtt ember, érett személyiség pedig már nem a szüleire mutogat: “nem úgy szerettek, ahogy elvártam”, hanem felismeri, hogy már ő az, aki nem szereti úgy saját magát, ahogy azt megérdemelné, és megadja önmagának azt, amire érzelmileg szüksége van.

Ez is érdekelhet:

Életvezetési (life coaching)>> A life coach segít, hogy megtaláld végre önmagad, támogat és segít, hogy merj változtatni, felvállald és érvényesítsd önmagad, és ne akarj megfelelni senkinek.

 

 

 

fotó: 24.hu, felsofokon.hu, femina.hu

 

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Ez az oldal sütiket használ. A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás