Neked is rosszul esik a visszautasítás?

Egy coaching beszélgetés margójára…

Sok kliensem számol be arról, hogy milyen rosszul éli meg a visszautasítást. Ez érthető. A legtöbben magukra veszik, azt hiszik, hogy velük van valami baj, és ez sokszor egyenes út ahhoz, hogy meg akarjanak felelni mindenkinek. Csakhogy elkerüljék az újabb visszautasítást…, és végre szerethetőnek érezzék magukat…

A visszautasítás soha nem arról szól, akit visszautasítanak, hanem arról szól, aki visszautasít. Neki mások az elképzelései, igényei, szükségletei, mint amit Te nyújtani tudsz vagy nyújtani akarsz, vagy amit az elvárásaiddal felé támasztasz.

Téves, hibás elképzelés, hogy ez és ez jár nekünk, hogy x.y.-nak ezt és ezt meg kell tennie nekem/miattam. Stresszt nem az okoz, ha valaki nem tesz meg Neked valamit, hanem az az elképzelés, elvárás, hogy meg kellene tennie az illetőnek.
Másoknak nem kell megfelelni a Te kimondott vagy kimondatlan elvárásaidnak, és Neked sem kell megfelelni mások elvárásainak.

Biztosan volt rá példa, hogy valakinek legszívesebben nemet mondtál volna valamire, amire megkért, de nem tetted.
Ha nem mondtál nemet, ebben az esetben lemondtál a saját igényeidről…, és amikor elvárod, hogy mások ne utasítsanak vissza Téged, tegyék azt, amit elvársz tőlük, akkor valójában azt várod, hogy mondjanak le ők is a saját igényeikről…

Sok embert zavar, hogy nem tud nemet mondani, de amikor mások ezt megteszik velük szemben, meg tudják tenni, akkor az viszont rosszul esik, nem tudnak mit kezdeni vele. Érdekes ellentmondás, nem? ��
Nem csak nemet mondani kell megtanulni, de a másoktól kapott nemet el is kell tudni fogadni, de ezt is tanulni kell.

A napokban volt nálam egy kedves, régi kliensem. A beszélgetésünk során, egyszer csak “a semmiből” AHA-élménye lett, hogy ő állandó visszautasításban részesül barátoktól, szülőktől, családtagoktól. Ez egyrészt egy hitrendszer (“engem mindig visszautasítanak”), amit egy korábbi negatív tapasztalat alapján alakított ki kliensem, másrészt egy tudatalatti folyamat: kliensem tudat alatt teremti azokat a helyzeteket, ahol őt visszautasítják. Hiszen ezt már ismeri, tudja milyen, ismerős terep, ezért ezt az érzelmi környezetet, érzelmi állapotot tartja fenn. A visszautasítottság érzése az, ami ismerős, és minden, amit ismerünk az biztonságot ad, komfortos. Míg ennek ellenkezője nem igazán ad biztonságot, mert nem ismerjük…
Milyen érzés az, ha elfogadnak? Milyen érzés, ha nincs részem visszautasításban?

Ha a visszautasítás fáj, akkor ezt feloldandó érdemes feltenni a kérdést, hogy a visszautasító fél, valójában MIT utasított vissza (és nem kit!), milyen igényei és szükségletei vannak, ami mögött ott van a “nem”?

Hiszen a visszautasítás valójában róla szól, az ő igényeiről, és nem Rólad szól! Vagyis amit tehetünk ebben a helyzetben: empátiával kapcsolódni másokhoz (mire van vajon szüksége a másiknak, ami miatt nemet mondott?), és/vagy empátiával kapcsolódni magunkhoz (mire van szükségem magamtól, hogy elfogadjam a nemet?).

Egy kis önreflexió:
Aki úgy érzi, hogy gyakran van visszautasításban része, annak azon is érdemes elgondolkodnia, hogy mi a helyzet az ő elvárásaival…? Nem túl sok és nem túl nagyok-e az elvárásai?
Te hogyan mondasz nemet?
Hogyan utasítasz vissza egy kérést? Megteszed-e?
Ha igen, az igényeidet megfelelően lekommunikálva teszed ezt…, vagy elvárod, hogy kitalálják, hogy mit is szeretnél? (Ha elvárod, hogy mások kitalálják, mit szeretnél, az ebben az esetben valójában nem igény, hanem elvárás! 😉 Az elvárást és az igényt részben a kommunikáció különbözteti meg egymástól.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük