A legtöbb ember szeretné megtalálni a valódi önmagát, ugyanakkor, ha (jó esetben) megtaláljuk, mégis félünk felvállalni önmagunkat. Mint a legtöbb lelki blokknak az életben, ennek is gyermekkorban lehetnek a gyökerei, és persze nem kizárólagosan egy oka lehet.
Biztonságosabb, ha nem adjuk önmagunkat?
Az önmegtagadás lehetséges okai között szerepel, amikor valakit gyermekként kicsúfoltak a társai. Legyünk őszinték: a gyerekek hiába édesek, aranyosak, nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Kit azért csúfolnak, mert túl vékony, vagy éppen túlsúlyos, kit a szemüvege miatt, kit a beszédje miatt, kit egyéb külső jegyek miatt, sorolhatnám…
Vagyis a gyerekek akkor csúfolódnak, ha úgy érzik, hogy a társuk más, valamivel „kilóg a sorból”. Innentől fogva pedig elindul egy negatív program az elszenvedő félben: „legyél olyan, mint a többiek, ha más vagy, bántani fognak, kinevetnek, kicsúfolnak, megszégyenülsz”. Tehát felnőttként hiába kezdjük el keresni és aztán adni önmagunkat, a korábbi rossz tapasztalatok miatt a következőt tesszük: mégis beilleszkedünk a nagy tömegbe, nem merünk mások lenni, nem merünk „kilógni a sorból”, nem merjük felvállalni önmagunkat, tehát beállunk a sorba.
A tudattalan parancs az, hogy „vegyülj el!”, akkor majd senki nem vesz észre minket, olyanok leszünk, mint a többiek, dehogy merjük önmagunkat adni, még a végén kicsúfolnak érte, nevetségessé válunk. Legalábbis ezt hisszük. Következmény: önmegtagadás. A szégyen, amit gyerekként megéltünk a csúfolódás, gúnyolódás miatt pedig mélyen belénk ivódott, tehát szeretnénk azt elkerülni. Sok esetben ezért álarcot viselünk, ez mögött a magány, félelem, elkülönülés, kiközösítéstől való félelem húzódik meg. Felnőttként sem ismerjük fel, hogy már rég nem mások által vagyunk kiközösítve, mi váltunk visszahúzódóvá – egyfajta védekező mechanizmusból. Úgy ítéljük meg, hogy nem biztonságos önmagunknak lenni, nem biztonságos„másnak” lenni, mint a többi ember.
Ha megfelelek másoknak, akkor majd szeretni fognak?
Az önmegtagadás másik lehetséges oka a megfelelési kényszer, ami sokszor a szeretethiánnyal függ össze. Úgy gondoljuk, csak akkor vagyunk szerethetőek, ha megfelelünk másoknak. Ez a szeretet vajon feltétel nélküli? Ha csak akkor vagyok szerethető, ha megfelelek a másik embernek, akkor engem önmagamért szeretnek vajon? Ha folyton másoknak akarok megfelelni, akkor kinek az életét élem…? Hol vagyok én? A megfelelési kényszer odáig fajul(hat), hogy szerepeket, pózokat veszünk fel, végképp nem vagyunk önmagunk. Mondd meg őszintén: szükséged van annak az embernek a „szeretetére”, akinek a társaságában nem lehetsz önmagad, amikor nem lehetsz olyan, amilyen valójában vagy? Az az ember, aki Téged valóban szeret, elfogad olyannak, amilyen vagy, sőt, támogat abban, hogy megtaláld a valódi énedet. Az ő társaságában nem kell félned attól, hogy nevetségessé válsz, nem kell félned a szégyentől, és attól sem, ha nemet mondasz, akkor majd nem szeret, és attól sem kell tartanod, hogy nem fogad el Téged. A kérdés persze nem az, hogy mások elfogadnak-e, hanem az, hogy Te elfogadod-e önmagad…?
Megfelelő az önértékelésed?
Sok ember az önértékelését, önbecsülését külső visszajelzésektől teszi függővé. Mivel mindannyiunknak szüksége van az elismerésre, dicséretre (kinek ne esne jól?), ezért igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy ezt az elismerést másoktól kapjuk meg, mert akkor hisszük el, hogy jók és értékesek vagyunk. Ha gyermekként nem dicsértek, akkor felnőttként nagy eséllyel alakul ki egy erős elismerésre való vágyakozás másoktól. Ahelyett, hogy elismernénk saját magunkat…Itt fennáll a veszély, hogy (és itt visszakanyarodok a megfelelési kényszerhez), azért nem mondunk nemet, azért teszünk meg valamit, „bizonyíthatnékunk” van, hogy mások elismerjenek, megdicsérjenek. Elindul az az önszabotáló és korlátozó viselkedésminta, hogy a „dicsérethez teljesítenem kell, és akkor jön majd az elismerés”. Ha folyamatosan a pozitív értékelésért küzdesz, akkor elveszíted a kapcsolatot valódi érzelmeiddel és saját igényeiddel. Ekkor vajon önmagad adod-e, önmagad vagy-e? A következmény az önvesztés, önkizsákmányolás, kényszeres segítő és megmentő szerep (vagy kompenzálás: arrogancia és mások támadása). A valódi önértékelésünknek függetlennek kell lennie mindenfajta külső véleménytől. Te értékeled, elismered, dicséred önmagad, vagy folyton másoktól várod? Igen, lehet, hogy nem sokszor (vagy soha) nem kaptál dicséretet gyermekként, de mi tart vissza attól, hogy megtedd önmagadnak, önmagadért itt és most? 🙂
A megoldás: légy együttérző önmagaddal!
Együttérzés, és nem önsajnálat! Nem ugyanaz. Ne sajnálgasd magad, és ne várd másoktól sem, hogy sajnáljanak, nem kell drámázni sem, rosszízű és lehúzó játszmák ezek, amelyek előbbre nem visznek az biztos.
Légy barátságos önmagaddal, hagyd a túlzott belső kritikát! Fogadd el, toleráld, értsd meg az emberi gyengeségeidet, ne ítélkezz önmagad felett!
Ha nem sikerül valami, ha úgy érzed, hogy már megint másoknak akartál megfelelni, ha úgy érzed, már megint nem vagy önmagad, emlékeztesd magad arra, hogy az emberek többsége ismeri ezeket az érzéseket, nem Te vagy az egyedüli, másoknak is voltak/vannak hasonló érzései és tapasztalatai. Másokat is kicsúfoltak, mások is érzik úgy, hogy küzdeniük kell a szeretetért. Ha tisztában vagy vele, hogy „nem vagy kakukktojás”, akkor könnyebben kötődsz másokhoz, rájössz, hogy nem kell elszigetelődni, könnyebben teremtesz kapcsolatot.
Schulcz Veronika vagyok, és 2008 óta foglalkozom személyiségfejlesztéssel, önismereti és életvezetési tanácsadással, life coaching-gal.
Remélem hasznos volt a cikk!
Ha szeretnél ezzel kapcsolatban segítséget kapni, akkor itt tudsz időpontot kérni online vagy személyes konzultációra: https://www.stressz-oldas.com/#kapcsolat
Az önismeretben, személyiséged és az empátiád fejlesztésben, reális én-képben, önértékelésben segít Neked az Online önismereti és személyiségfejlesztő tréningem. Ide kattintva éred el: https://www.stressz-oldas.com/termek/online-onismereti-tanfolyam/