Fókuszban az iskola

Gyermekeknél a leggyakoribb ok, amiért a szülők segítséget kérnek az a tanulási, és beilleszkedési probléma. Szomorúan tapasztalom, hogy az iskolában még mindig nem ritka a “felcímkézés” (magam is átéltem anno…) és már első osztályban ilyen bélyegeket ragasztanak a gyerekekre: “rossz matekos”, “nehézkesen olvas”, “lassú” ,stb. Mihez-kihez képest lassú a gyermek?

Ki dönti el és mi alapján, hogy mennyi a “normális” idő, mondjuk egy matekpélda megoldására? Ki dönti el, hogy az öt perc, vagy a tíz perc a “normális”? (Szerintem ez is szubjektív – ahogy az osztályzat is, és nincs abszolút igazság.) És ha egyik gyerek nem tudja az öt percet teljesíteni, akkor onnantól lassú…? És onnantól hurcolja egész életében ezt a bélyeget…? Miért kell folyton összehasonlítani egyik gyereket a másikkal? (“Bezzeg a Marci, két perc alatt megcsinálta, és helyesen!”) Persze, értem én, hogy haladni kell a tananyaggal, muszáj valamilyen időkeretet adni a feladatok megoldására, de talán érdemes lenne megállni és elgondolkodni egy pillanatra, hogy a jelenlegi iskolarendszernek nincsenek hiányosságai vajon, jól van ez így?

A gyermekek sajnos elhiszik, amit a szülők, és elhiszik, amit a tanítók, tanárok mondanak róluk, mert ők a “tekintély” és nem fogják kétségbe vonni a “tekintélyek” megdönthetetlen(nek hitt) igazságát. Innentől fogva énképük részévé teszik, hogy ők lassúak, nem jó matekosok, rosszul olvasnak, stb., és innentől így is tekintenek magukra, egyenes az út az önbizalomhiányhoz… Éppen ezért azt gondolom, hogy a szülőknek, tanároknak nem a hiányosságokra, hanem az erősségekre kellene fókuszálni, hogy ki-miben jó. Nem kell mindenkinek jó matekosnak lenni – miért kellene?, ők legfeljebb nem lesznek építészmérnökök, de attól még lehet, hogy kiváló a kommunikációs készségük, és mondjuk remek újságíró lesz belőlük, vagy fordítva.Azzal tisztában vagyok, hogy a jelenlegi – tekintélyelvű – iskolarendszerben mindezt megvalósítani nem egyszerű, a pedagógusok túl/leterheltek, de van, ami tényleg csak hozzáállás kérdése: biztatom a gyermeket, vagy arra fókuszálok, hogy miben nem jó és mit nem tud, vagy arra, amiben (nagyon) jó?

15 éves kamaszfiút is ezért hozta el hozzám az anyukája, mert az iskolában “rosszul” teljesít, és nem igazán tudott beilleszkedni az új közösségbe (= középiskolába).

A képességek nem változnak

6 és 11 éves korban dolgoztunk, mindkét életkorban az ellenséges és a csapdába ejtett érzés jellemezte a történteket, és egy hitrendszeri blokk került felszínre az izomtesztelés során: “nem akarom hallani, ahogy mások a hiányosságaimat szajkózzák”. Kiderült, hogy első osztályban a napközis nevelő nagyon kritikus volt, állandóan bírálta a gyerekeket, különösen páciensem nem tartozott a kedvencei közé. Mindez kisiskolás korában, így eleve borítékolni lehetett, hogy az iskolával, tanulással kapcsolatban milyen érzései lesznek a későbbiek folyamán; aztán 11 éves korában, felső tagozatban (új közösségbe került) kapott egy olyan tanárt, aki ugyanúgy viselkedett, mint anno a napközis tanító…

Ezek után rátértünk a jelen problémára, mondanom sem kell: kliensem a középiskolában (ismétlődő momentum: új közösség) is “kifogott” egy olyan tanárt – szinte már menetrendszerűen -, aki folyton bírálta, kritizálta, “a hiányosságait szajkózta”, ráadásul egy olyan tantárgyból, amiben az általános iskolában még teljesen jól teljesített… Mi változott…?

A legfontosabb, amit tisztáznunk kellett, hogy a fiú képességei nem változtak azóta, hogy az általános iskolából a középiskolába került. (Mitől változtak volna?) Ezt neki is el kell hinnie és tudnia kell önmagáról. A tanár személye változott, ő állt másként a fiúhoz, aki természetesen a korábbi tapasztalatai miatt ugyanúgy reagált, ahogy korábban: elkezdett rosszul teljesíteni, hiszen úgy tekintettek rá, mint egy “rossz tanulóra”, ő pedig elhitte, felvette a “rossz tanuló” szerepet ismét és azonosult ezzel. A tanulási zavar – ez esetben – nem más, mint lázadás a külső kritika érzéketlen keménysége ellen és a hagyományos iskolarendszer fogyatékosságait mutatja…

(Ahogyan pl. a “lustaság” is egyfajta lázadás, a gyermek nem feltétlen a tananyag ellen lázad, hanem az ellen a módszer ellen, ahogyan a tananyagot megpróbálják mindenáron a fejébe verni. Egész egyszerűen unalmasnak tartja az órákat, holott némi kreativitással a kíváncsiságát is fel lehetne ébreszteni! Mert a gyermekek természetüknél fogva kíváncsiak, és érdeklődőek…)

Megoldás lehet, hogy a szülő kompenzálva az iskolában ért stresszt és kritikát, bíztatja, támogatja gyermekét (nem a pedagógus ellen uszítva!!), segítenie kell, hogy a gyermek elhiggye önmagáról, hogy értékes, hogy nem “rossz tanuló”, és felszínre kell és lehet hozni a benne szunnyadó és meglévő képességeket.
Azonban, ha a szülő nem ezt teszi, hanem éppen ellenkezőleg: követel, és számon kér a rossz jegyek miatt, akkor ez egyenes út lehet a megfelelési kényszerhez, maximalizmushoz, ami további szorongást szül: “mi van, ha nem tudok maximálisan teljesíteni?”, “mi van, ha rossz jegyet kapok?” A legrosszabb, amit egy szülő tehet, ha megszidja a gyermeket a rossz jegy miatt, vagy “csak” érezteti vele, hogy neheztel rá. Ha a gyermek fél hazamenni a rossz jegy miatt, akkor számára hol lesz a biztonság, a mentsvár, ahol nem stresszelik, hanem szeretettel fogadják, megértik és biztonságban tudhatja magát?

Fontosnak tartom tisztázni, hogy a fenti eset csak egy példa, és nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy csak és kizárólag az iskola (a tanár) felelős azért, hogy a gyermek hogyan teljesít. Felelős a szülő, de felelős a gyermek is. Lényeges azonban megjegyezni és nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a nevelés (szülő részéről, iskola részéről) szoros kapcsolatban, összefüggésben van a személyiségfejlődéssel. Ezért nem mindegy tehát miként-hogyan nevel a szülő és miként-hogyan nevel az iskola…

Amiről nem beszélnek…

Személy szerint nagyon sajnálom, hogy az igazán fontos dolgokról egy szó sem esik az iskolákban a tanórákon… Soha, sehol senki nem tanítja meg nekünk, hogyan legyünk boldog emberek, hogyan legyünk jó társak, jó feleségek, jó férjek, hogyan legyünk jó szülők… Nem tudjuk, mi kell a jó párkapcsolathoz. Nem beszélnek arról sem az iskolában, hogyan tűzzünk ki célokat, hogyan valósítsuk meg azokat, és nem tanítják meg, hogyan higgyünk önmagunkban. Nincs szó kommunikációról, önismeretről…
Tegye mindenki a szívére a kezét és kérdezze meg önmagától, hogy tényleg attól boldog-e, ha tudja, mikor volt a Mohácsi csata, ha tudja, hogy mi az a kovalens kötés és ismeri Ohm törvényét…? És a gyerekeink vajon attól lesznek boldogok, ha mindezekre tudják a helyes választ…?

Ami szerintem még fontos volna, az iskolában sokkal több időt kellene szánni a zenére, énekre, táncra, rajzolásra (vagy egyéb kreatív tevékenységekre), és a sportra is. Részemről óriási hibának tartom, ha van is ének-zene, rajz, testnevelés, ezeken az órákon is minősítenek, osztályoznak, ahelyett, hogy megszerettetnék mindezeket a gyermekekkel. Kinek van kedve rajzolni, ha a végén leminősítik a rajzot és nem az alkotás folyamata és öröme a lényeg és nem ez lesz fontos, hanem a végeredmény? Vagyis a diákot megint a “hiányosságaival” szembesítik…

Vége a pszichoterrornak

Peter Lauster pszichoterapeuta így ír erről:

Az uralkodó nevelési és képzési rendszert meg kell változtatni. A szülőket elő kell készíteni nevelői szerepükre. A szülői házat követő nevelési intézményeket, többek között az egyes iskolatípusokat, radikálisan meg kell változtatni. Az új rendszerben (…) új beállítottság jön létre a tanuláshoz és teljesítményhez. (…) Megszűnnek egyes tantárgyak közötti határvonalak, a tantárgyak integrálódnak. A gyerekek egyéni értettségi és fejlettségi szintjük szerint tanulnak, a tanulás tartalma kedvéért, nem pedig, hogy teljesítsenek egy előírt penzumot, elérjék az osztály elé kitűzött célt, vagy hogy jó jegyet kapjanak. A tanárok (…) nem értékelnek dicsérettel vagy büntetéssel (mindmáig ez utóbbi dominál), hanem feladatuk az, hogy segítsenek, ösztönözzenek, bemutassanak, és maguk is ösztönzéseket kapjanak. Vége a pszichoterrornak az osztályteremben. (…) a gyerekek (…) nem elsődlegesen motiváltak, hanem másodlagos motivációval (dicséret, jutalom) tanulnak. A tananyagot rájuk kényszerítik, ők pedig alkalmazkodnak a kínálathoz, ahelyett, hogy a tananyag alkalmazkodnék az ő személyiségfejlődésükhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük