Félelem a veszteségtől

Mindannyiunknak vannak ilyen-olyan félelmei, ezek közül talán a leggyakoribb és legerősebb a veszteségtől való félelem. A félem mögött (is) szinte minden esetben egy korábban megélt hasonló helyzet, vagy szituáció van, amelyet akkor annak idején nem dolgoztunk fel, így a félelem csak tovább fokozódik és némely esetben irreális félelemmé is válhat. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy ok nélküli félelem nem létezik, akár reális, akár irreális félelemről van szó.

Ha veszteségtől való félelemről beszélünk, akkor meg kell említeni, hogy kisgyerekeknél veszteség lehet az is (így élheti meg), ha elveszíti kedvenc játékmaciját, kedvenc kisautóját, babáját, stb. Erős félelemet okozhat, ha egy gyermek szem elől téveszti az édesanyját, vagy ha valaki másnak kell vigyáznia rá és esetleg az anyuka órákig távol van. Ha a veszteségtől való félelem nagyon erős, akkor akár szorongást is kiválthat, kisgyermekeknél ilyenkor szeparációs szorongásról beszélünk (szeparációs félelem = amikor a gyermek attól fél, hogy a szülei elhagyják/elhagyták). Ha ezt az érzést nem tudtuk feldolgozni, akkor a veszteségtől való félelem irreális méreteket ölthet, és ez az érzés kapcsolódik be minden olyan szituációban, amely a korábbi helyzetekre bármilyen módon emlékeztet bennünket.

20-as évei végén lévő kliensem azért keresett  fel, mert 2 éve bőrproblémákkal küzd, amely probléma nem reagált eddig semmilyen gyógyszerre (…), kenőcsre. Az anamnézis-felvétel során megtudtam, hogy két évvel ezelőtt elvetélt, és a bőrprobléma akkor jelentkezett először.  Az, hogy a betegség két éve áll fenn, nem jelenti azt, hogy a problémának a gyökere feltétlenül a két évvel azelőtt történt eseményekhez kapcsolódik (vagy csak ahhoz), de az egyértelművé vált, hogy magához a veszteséghez mindenképpen köze van. Vagyis kliensem a múltban nem tudott  egy vagy több veszteséggel mit kezdeni, így amikor két évvel ezelőtt elveszítette a kisbabáját, bekapcsoltak azok a korai negatív érzelmi töltések, amelyeket nem dolgozott fel, amelyekkel nem tudott megbirkózni.

Korregresszióban 6 és 15 éves korban kellett dolgoznunk. Páciensem 6 éves korában szanatóriumba került egy betegség miatt, és kiderült, hogy a szülők nem látogathatták… Ebben az életkorban félt a  veszteségtől, és keserűnek érezte magát, nem érezte magát magabiztosnak, és védettnek… (Bőr —-> védelem!!). Kliensem elmesélte azt is, hogy az ápolónők nem voltak vele valami kedvesek – sőt; és az, hogy a kéthetes szanatóriumban való tartózkodást egy hónapnak élt meg, az is azt mutatja, hogy szörnyen érezte magát. (Jóval később tudta meg, hogy valójában “csak” két hetet töltött a kórházban, és nem egy hónapot…) Ekkor alakított ki egy hitrendszeri blokkot is, amelyet az izomtesztelés hozott  felszínre, miszerint “nem mondhatom ki, amit érzek“, és valóban nem mondhatta ki, mivel a kórházi személyzet nem nézte jó szemmel a “hisztit” és a “nyafogást”, olyannyira, hogy rá is szóltak a kis betegekre, ha valaki szóvá tette a lelki fájdalmát, a szülők hiányát.

Egy 15 éves kori emlékkel is dolgoznunk kellett, akkor pedig az történt, hogy kliensem kollégiumba került, ahol nagyon rosszul érezte magát. Elmondása szerint valóban nem volt elég magabiztos, és nem érezte védettnek magát, inkább kirekesztettnek, kiközösítettnek, és rosszul élte meg az otthonról való elszakadást, mintegy veszteségként… (Látjuk, hogy mennyiféle veszteség létezik?) Ez az érzés nagyjából végig is kísérte középiskolai éveit. (Érdekes, hogy amikor a következő alkalommal oldottam őt, akkor egy 3 éves kori költözésen volt stressze, amit szintén veszteségként élt meg.)

Vagyis kisgyermekként, majd kamaszként sem tanulta meg kezelni a veszteséget (pontosabban azt, amit ő veszteségnek élt meg), igazából nem is beszélt róla, hiszen működtette a hitrendszeri blokkját (“nem mondhatom ki, amit érzek”), így később, amikor elveszítette a kisbabáját, akkor sem tudott mit kezdeni a veszteséggel, nem dolgozta fel, nem beszélt róla, és nem gyászolta meg, és így nem is engedte el a kisbabáját. Ezek a fel nem dolgozott érzések nála bőrproblémát okoztak. Ilyenkor a legfontosabb, hogy a gyermeki ént megnyugtassuk egy meditációban, ebben az esetben is a belső gyermekkel kellett dolgoznunk, aki ott és akkor nem kapta meg azt a védelmet, szeretetet, amelyre szüksége lett volna. Jelen tudatosságunkkal, mintegy kívülről és nem újra átélve az eseményeket teljesen másként tudunk rálátni azokra a történésekre, amelyek egykor blokkot okoztak számunkra. És, ha képesek vagyunk másként látni az eseményeket, akkor képesek vagyunk a jelenben új választásokat tenni, és nem ismételgetni azokat a viselkedésmintákat, amelyek nemhogy nem visznek minket előbbre, de egyenesen hátráltatnak minket. Az oldás lezárásaként még megbeszéltük, hogy milyen lépéseket tehet annak érdekében a jelenben, hogy a két évvel ezelőtti eseményeket is megfelelő módon dolgozza fel, hogy azok már többé ne akadályozzák és elnyomott emócióként ne manifesztálódjanak különböző betegségekben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük