Diszlexiás a gyermekem

Többször hoztak már hozzám olyan gyermekeket, akiknek különböző tanulási problémái voltak, és feltűnt több közös pont, valami, ami szerintem a diszlexiánál (diszgráfia, stb.) is nagyobb probléma.

Az első és legnagyobb gond, hogy ezeket a gyerekeket az osztálytársaik nagyon gyakran kicsúfolják. Ez tovább ront a helyzeten, egyrészt sajnos negatív én-képet eredményezhet, másrészt növeli a stresszt, mert innentől kezdve a gyermek az iskolai órákon szorongani fog, nehogy felszólítsák és nevetségessé váljék…

Mivel stresszhelyzetben a két agyfélteke nem képes összehangoltan működni, ezért ebben a helyzetben a gyermek még nehezebben fog olvasni, számolni, stb. (Az íráshoz, olvasáshoz elengedhetetlen a két agyfélteke integrált, összehangolt működése.) Ördögi kör.

Aztán probléma az, hogy nem mindegyik pedagógus tudja megfelelően kezelni a helyzetet, nem tolerálja a gyermek különböző tanulási problémáit, nem veszi figyelembe. De olyanról is hallottam, hogy a pedagógus nemhogy kezelte volna azt a helyzetet, amikor a gyermeket az osztálytársai csúfolják, hanem még ő maga tette nevetségessé, vagy megszégyenítette. (Természetesen nem minden pedagógus ilyen!)

A harmadik probléma, hogy a szülők sem igazán tudják kezelni a helyzetet (itt is írom: nem minden szülő ilyen). A legnagyobb gond részükről az elfogadás hiánya. Elfogadni a gyermeket olyannak, amilyen. Az elfogadás nem zárja ki, hogy ne lehetne javítani, változtatni a helyzeten, vagyis az elfogadás nem beletörődést jelent.

Dolgozhatok én a gyermekkel, de amíg a szülő nem fogadja el a helyzetet (és a gyermeket…), addig a gyermek ezt megérzi, és ugyanúgy stresszel az otthoni tanuláson, hibázáson, mint az iskolában. Hogyan fogadtassam el a gyermekkel önmagát és ezt a helyzetet, amíg a saját szülei sem fogadják el? Amíg a szülő a gyermek füle hallatára a másik gyermekeiről “bezzeg”-ként beszél…? Hogy ők milyen jól és könnyen, gyorsan tanulnak, nekik bezzeg milyen jól megy a matek/olvasás/nyelvtan, stb…. Mit él át a gyermek, amikor ezeket hallja? Nem elég, hogy az iskolában is azzal szembesül, hogy az osztálytársai mennyivel jobbak, még otthon is ezt kell átélnie? Nyilván a szülők mindezt nem szándékosan csinálják, egyszerűen nem gondolnak abba bele, hogy az összehasonlítással mit okozhatnak. (Soha, semmilyen esetben nem lenne szabad a testvéreket összehasonlítani egymással!) Lehet ez a szülőnek egy belső bizonytalanságból fakadó önigazolása is önmaga, vagy akár mások felé: “a másik gyerekem okos, jól tanul – látjátok?, nem velem, mint szülővel van a baj, nem csináltam rosszul semmit.” Nem is hibást keresünk, hanem megoldást.

Arra a következtetésre jutottam, hogy sok esetben tényleg nem a diszlexia/diszgráfia/diszkalkulia a gond elsődlegesen, hanem a környezet (szülők, testvérek, osztálytársak, pedagógusok) reagálása minderre, aminek tükrében a gyermekek a személyiségük részévé teszik, hogy ők nem elég jók, velük baj van.

Nincs nálam a bölcsek köve, de első körben talán megoldás lehetne, ha a szülő és pedagógus nem engedné, hogy a gyerekek csúfolják egymást (nem csak a diszlexia miatt, másért sem), persze hamar rájöttem, hogy nem várható el egy gyerektől, hogy ne csúfolódjon, amikor a felnőttekből is hiányzik az elfogadás… Így talán az elfogadást kellene első körben megtanulni a felnőtt társadalomnak, majd példát lehetne mutatni a gyerekeknek. Senki nem kevesebb azért, mert diszlexiás, hiperaktív, figyelemzavaros, sorolhatnám.

Ill. megoldás lehet, ha szülő és pedagógus a hiányosságokra, gyengeségekre fókuszálás helyett az erősségekre fókuszálnak, közösen megkeresve ezeket, és ezt erősítik a gyerekben. Ami nem egyenlő természetesen a probléma le/eltagadásával, tudomásul nem vételével.

Nem elég csak a diszlexiát kezelni, sajnos van olyan eset, amikor a kezelésbe be kell vonni a szülőket. Hiába kezelem a gyermeket, ha ugyanabba az érzelmi környezetbe kerül vissza és otthon nem változik semmi.  A pedagógust pedig értelemszerűen nem “rendelhetem be” kineziológiai oldásra, ezért csak abban bízhatom, ha elegen és elég hangosan beszélünk a fentiekről, akkor az iskolákba a tanítókhoz is eljut, hogy mit élnek át ezek a gyerekek, és milyen romboló hatással van önbizalmukra (ami sok mindennek az alapja), ha nem érzik a környezet elfogadását, és nem tolerálják a “másságukat” (szigorúan idézőjelben).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük