Mikor NINCS szükség a Belső gyermek gyógyítására?

Lehet, hogy a kérdés meglepő, azonban van olyan, lehet olyan, amikor nincs szükség arra, hogy gyógyítsuk a Belső gyermeket.

Ha az alábbiakat rendszeresen megéled, akkor biztosan nincs:

– ha a jelenben élsz, sosem rágódsz a múlton és nem aggódsz a jövőn
– ha játékos vagy (sok felnőtt lustaságnak, „haszontalanságnak” tekinti a játékosságot…)
– ha minden izgalmas és érdekes a Számodra
– ha nem vagy szigorú, hanem megengedő vagy önmagaddal
– ha bátran kísérletezel, felfedezel, kíváncsi vagy, ösztönzöd magad, hogy ismeretet szerezz a világról
– ha egyszerűen csak azért teszel dolgokat, mert örömödet leled benne
– ha nyitottnak érzed magad
– ha soha nem szégyenítettek meg
– ha tudod, hogy elfogadható vagy, és saját magadat is elfogadod
– ha nincsenek határkezelési problémáid
– ha nincsenek konfliktuskezelési problémáid
– ha tudsz nemet mondani
– ha sosem hasonlítod össze magad senkivel
– ha ki tudsz állni önmagadért
– ha nem akarsz megfelelni senkinek, csak önmagadnak
– ha nem küzdesz állandóan mások dicséretéért, elismeréséért
– ha egyenrangú párkapcsolatban élsz, és egyenrangú társas kapcsolatokat alakítasz ki
– ha könnyen változtatsz, és könnyen megy a beilleszkedés
– ha nincsenek és sosem voltak kisebbrendűségi érzéseid
– ha bátran, de erőszakmentesen felmered vállalni a véleményed minden helyzetben, bárkivel szemben

Ha ezek közül csak két-három olyan dolog van, amit nem tudsz megélni, az azt jelzi, hogy bizony sérülhetett a Belső gyermek…

Visszahúzódó vagy agresszív?

Ismerős az érzés, hogy bizonyos helyzetekben kimondottan visszahúzódó, félénk leszel? Pl. hivatalokban vagy orvosnál esetleg? Nem mersz kérdezni, „vigyázzban állsz”, kérdés nélkül teszed, amit mondanak, és nem jelzed, ha nem tetszik a bánásmód, hangnem? Társaságban inkább megfigyelő vagy?
És a munkahelyeden éltél meg hasonlót? A főnököd „letolt”, és Te megszégyenülten, lefagyva álltál, nem mertél kiállni magadért? Ilyenkor úgy érzed, hogy egészen „kicsi” leszel, „összemész”? Nem véletlenül…

Előfordulhat természetesen ennek az ellenkezője is, amikor agresszíven képviseljük magunkat. Nem…, ez sem felnőtt-én állapot! Ilyenkor az alapprobléma ugyanaz, mint a fenti esetben: „kicsinek” érezzük magunkat, ezért kompenzálunk, próbáljuk „nagynak” és erősnek mutatni magunkat, nehogy valaki észrevegye a belső bizonytalanságunkat, félelmeinket, szorongásainkat.

Felnőtt vagy, vagy gyermek?

Tudtad, hogy valójában ilyenkor úgy viselkedünk és úgy érzünk, ahogy kisgyermekként viselkedtünk/éreztünk a tekintélyszemélyekkel szemben? Tekintélyszemélyek voltak a szüleink, tanáraink, orvosok, nevelők, felnőtt emberek a környezetünkben. Akikre felnéztünk, akiktől adott esetben féltünk, és akik többnyire erőfölényt demonstráltak felénk. És, hogy miért félünk ma is hasonló szituációkban? Miért blokkolunk le? Azért, mert ilyenkor érzelmileg nem a jelenben vagyunk, hanem a múltban, és nem felnőtt-én állapotban, hanem gyermek-én állapotban. Így azokat az érzéseket éljük meg, amit a múltban hasonló helyzetben megéltünk, és azokat a viselkedésmintákat adjuk, amelyeket a múltban adtunk egy tekintélyszemély jelenlétében (aki felnőtt életünkben pl. lehet a főnökünk, vagy egy erőszakosabb, harsányabb kolléga is, a párunk, de a szüleink is, stb.).
Nem merünk szólni, nem merünk kiállni magunkért, vagy éppen verbálisan erőszakosak vagyunk, de mindkettő a tanult tehetetlenségből fakad.

Szoktam mondani a klienseimnek az egyéni konzultációk során, ha létezne egy varázsszemüveg, amit, ha felvennénk és megmutatná, hogy éppen hány évesek vagyunk, akkor csodálkoznánk, hogy mennyi „gyermek” vesz minket körül… És meglepődve tapasztalnánk, hogy mi magunk is hány alkalommal vagyunk „gyerekek”.  És gyermek-én állapotban döntünk, alakítunk ki párkapcsolatot (a másik „gyermekkel”…), társas kapcsolatokat, házasodunk, nevelünk gyermeket, adunk tanácsot, röviden: sokszor, és az időnk nagy részében gyermek-én állapotban éljük az életünket.

Szeretnél játszmamentes, minőségi életet?

Te szeretnél felnőtt-én állapotban élni végre? Szeretnél felhagyni a manipulációkkal, játszmákkal, sértődéssel („nem is szeretsz”), szeretnél felhagyni az érzelmi zsarolással („ha fontos vagyok neked, akkor…”), szeretnéd végre felnőtt létedre, nem egy gyermekként kikényszeríteni a szeretetet, figyelmet, dicséretet, elismerést („soha nem kapok dicséretet, pedig én mindent megtesztek!”)? Szeretnéd végre minden kapcsolatodban megélni az egyenrangúságot? Legyen az munkahelyi, párkapcsolati, egyéb emberi kapcsolat? Szeretnél nem „összemenni” bizonyos szituációkban, de nem akarsz agresszív sem lenni? Szeretnél végre önfeledt, játékos és felszabadult lenni? Szeretnéd végre magad mögött hagyni a tanult tehetetlenséget?