Az érzelmi fájdalom dédelgetése

Nem ritkán fordul elő az, hogy valaki tudatosan jobban akar lenni, eljön oldásra, és úgy gondolja, hogy az aktív felelősségvállalása is megvan: változtatni akar, azonban a tudat alattija nem így gondolja…
Ilyenkor a kliens persze értetlenül áll, hiszen ő mindent megtesz, mégsincs változás. Amíg tudat alatt bizonyos érzések, negatív viselkedésminták ezt megakadályozzák (hogy jobban legyünk), ráadásul ezekkel tisztában sem vagyunk (mivel nem tudatos szinten van), addig valóban csak egy gyenge kísérlet marad a szándék a változtatásra.

Harmincas évei elején járó hölgy kliensem két probléma miatt keresett fel: az egyik ok az volt, hogy szeretett  volna megszabadulni a túlsúlyától, kereste a választ arra, hogy miért eszik rögtön, ha nem érzi jól magát; ill. egy közelmúltban történt nőgyógyászati műtét “miért”-jére is választ szeretett volna kapni.
Az oldás elején az ellenőrző kérdések feltételekor rögtön kiderült, hogy kliensem nem fogadja el az oldás előnyeit 100 %-osan… Ez az, amikor valaki tudatosan jobban akar lenni, közben nem is sejti, hogy tudat alatt ezt valami gátolja. Ez esetben egy ellenséges, frusztrált negatív érzelmi töltés blokkolta tudattalant, így az elsődleges feladat az volt, hogy elvégezzük a szükséges korrekciót arra vonatkozólag, hogy az említett negatív érzelmi töltés ne akadályozzon minket a további munkában. (Aztán az oldás során persze választ kaptunk arra is, hogy kliensem miért is nem akarta elfogadni az oldás előnyeit…)
Először egy 8 éves kori iskolával kapcsolatos emlék jött ki, ekkor kliensem elkülönültnek, elfogadhatatlannak érezte magát, vágyakozott a szeretetre, elismerésre, a félelem tesztben pedig kijött a “szeretet hiányától való félelem”. Itt egyértelművé vált, hogy a jelenben mintegy ezeket pótolandó, rögtön az étel, édesség után nyúl, bármikor is úgy érzi, hogy nem fogadják el, és nem szeretik. Az persze egy hamis illúzió, hogy mindezt az étel, az édesség biztosítja és megadja számára…, ezt meditációban tudatosítottuk is.

 

A pozitív kép és a szükséges korrekció elvégzése után, az izomtesztelés során jelzést kaptam a 29 éves kornál is, ezért ebben az életkorban is dolgoznunk kellett.
Kliensem ekkor kishitűnek és cserbenhagyottnak érezte magát, valamint kialakított egy olyan fájdalomviselkedést, mint “az érzelmi fájdalom morbid dédelgetése, amely a múlt- és jövőbeni visszautasításon, és mindenféle pozitív cselekedet felelősségének az elutasításán alapszik”. Páciensemnek erről rögtön eszébe jutott és elmesélte, hogy éppen 29 éves volt, amikor véget ért egy hosszabb kapcsolata, elhagyta a párja, ráadásul a férfi nőiességében is nagyon megbántotta, megsértette (és itt a válasz a nőgyógyászati műtétre: az elfojtott harag érzése, amely ráadásul a nőiséghez kapcsolódik, cisztaként manifesztálódott).
Így már világos volt, hogy kliensem miért nem akart valójában jobban lenni, ezt az érzelmi fájdalmat (“elhagytak”, “megbántottak”) dédelgette, ettől nem akart megszabadulni tudat alatt, ezáltal a pozitív cselekedet felelősségét is visszautasította. Sajnos az Alkat/Funkciója, mely a szokásszerű elvárásra adott magyarázatot, tovább erősítette ezt a viselkedést, miszerint “pesszimista természetűvé vált“, valamint “fájdalmas tapasztalatai által ösztönzött és arra számít, hogy a tapasztalatok fájdalmasak” (ez tulajdonképpen ugyanaz, csak másként megfogalmazva, mint a fent említett fájdalomviselkedés: az érzelmi fájdalom morbid dédelgetése).
Vagyis ez az, amikor tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy fáj, de ezt a fájdalmas érzést már legalább ismerjük és legalább a miénk, így hát ragaszkodunk hozzá, sőt, el is várjuk az érzelmi fájdalmat, mert közben kegyetlenül lehet sajnálni/sajnáltatni önmagunkat…, pluszban még bekapcsolódik a 8 éves korban megélt stressz, a szeretet hiány, szeretetre való vágyakozás, hát vigaszként el lehet fogyasztani egy tábla csokit, vagy egy szelet sütit például… Ugye? 🙂
Homlok/tarkó tartás közben megkértem kliensemet, hogy ha bármi van, amit elmondana egykori párjának, ha úgy érzi, hogy akkor és ott bent maradt valami, ami részéről nem lett kimondva, azt mondja ki most (hangosan, vagy magában mindegy!), tegye meg. Miután ez megtörtént, meditációban még csináltunk egy elengedést is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy kliensem nem zárta le a történteket, nem engedte el sem a volt párját, sem a szakításhoz kapcsolódó negatív érzelmi töltést, fájdalmat.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne vegyünk tudomást a fájdalmas érzésekről, mert fontos, hogy megéljük a negatív érzéseket is (az elfojtott, meg nem élt érzések megbetegíthetnek), tudatosítsuk, merjük kimondani (legalább magunknak), hogy mit és hogyan érzünk valaki, vagy valami iránt. Adjunk magunknak időt, hogy ezeket az érzéseket megéljük, éljük át a fájdalmat, haragot, sértettséget, stb., de aztán engedjük el, szabaduljunk meg tőlük és ne dédelgessük ezeket tovább, főleg ne évekig. 🙂 Nagyon nem éri meg. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük