A kognitív „rövidlátás”

Előfordult már Veled, hogy volt egy konfliktusod valakivel, majd azt megosztottad másokkal? A „mások”, akiknek elmesélted az esetet, pedig jól megerősítettek abban, hogy Neked van igazad, Te látod jól a helyzetet? Volt már ilyen…? Én bizony már „kaptam magam” ilyesmin… 🙂
Amikor konfliktusunk van valakivel, akkor hajlamosak vagyunk szövetségeseket keresni (egy barátot, egy családtagot, egy kollégát, stb.), akik majd jól megerősítik és elismerik a tényeket. Eleve sok esetben éppen ezért meséljük el a nézeteltérést, mert azt akarjuk hallani, nem mi hibáztunk, a másik fél látja rosszul a dolgokat, a mi nézőpontunk a helyes. Azaz szeretjük magunkat körülvenni olyanokkal, akik jól megtámogatják a vélt igazságainkat.
Ezt nevezik kognitív rövidlátásnak a konfliktuskutató szakemberek.

Aki nem velem van, az ellenem van

Voltam sokszor a másik oldalon is, azaz többször történt olyan, hogy valaki nekem mesélt el valamit, azt várva, hogy igazat adok, én viszont megpróbáltam objektív lenni (szakmai ártalom 🙂), és abban segíteni, hogy a másik fél nézőpontját is megpróbáljuk megérteni, mert a konfliktus megoldásához ez vezet. Tippelj, mi volt a reakció. Elárulom: harag, mégpedig irányomban. Azért, mert nem erősítettem meg az illetőt abban, hogy neki van igaza. Ugyanis egy konfliktushelyzetben nincs olyan, hogy valakinek igaza van, csak nézőpontok vannak. (De ellenpéldám is van azért: előfordult olyan is, hogy valaki azért mesélt el egy konfliktust, mert őszinte segítséget szeretett volna, objektivitást, és nem is volt aztán sem harag, sem sértődés. De ehhez megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkező, érett személyiség kell, a fejlődni akarás szándékával.)

Nincs abszolút igazság

Az egyéni konzultációk során is van rá példa, hogy a kliensek azért mesélnek el egy konfliktust, hogy én majd jól igazat adok… 🙂, és sok esetben az empátiát („megértem az érzéseid”) összekeverik azzal, hogy akkor náluk az igazság. Senkinél nincs az igazság, mert abszolút igazság nem létezik. Mindenki a saját szűrőjén keresztül érzékeli a világot, de az mindenkinek a saját valósága, és nem egy objektív valóság. Másrészt, hogyan tehetnék igazságot (ki vagyok én, hogy eldöntsem ki látja jól a helyzetet?), amikor minden esetben kizárólag egy nézőpontból hallom a történetet: a klienséből. Ha hallanám a másik oldalt, akkor sem tennék igazságot, mert life coach-ként nem ez a dolgom, de nem is tudnék igazságot tenni. Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. 🙂
És mondjuk ki: mindenki hajlamos arra, hogy torzítsa a valóságot, és aztán úgy mesélje el a vele történteket (pl.: „X.Y. üvöltözött velem”, holott a valóságban lehet, hogy csak ingerültebb volt egy picit, és még csak a hangját sem emelte fel).

A coaching-ban rengeteg olyan eszköz van, amivel abban tudom támogatni a klienst, hogy a szubjektív valóságból el tudjon mozdulni az objektív valóság irányába, és meglássa, megértse a másik fél nézőpontját, érzéseit (empátia!).
Ha személyiségfejlesztőként, coach-ként az önigazolásban támogatnám a klienseket, azzal nem nyitnék utat a megoldásnak, ellenkezőleg.

Ha Te nem akarsz beleesni a kognitív rövidlátás csapdájába, és a valódi cél a konfliktus megoldása és nem azon „rugózni”, hogy kinek van igaza (ez zsákutca a konfliktus megoldása szempontjából), akkor inkább azokkal az emberekkel vedd körül magad, akik abban segítenek, hogy a másik fél nézőpontjával is tudj azonosulni, akik őszinték, elfogulatlanok, pártatlanok.